udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
27
találat
lapozás: 1-27
Névmutató:
Goma, Paul
1996. január 3.
A szekuritate valódi erejét mutatja, hogy hat évvel hivatalos megszüntetése után is befolyásolja a román közvéleményt, ezt mutatja, hogy közzétették a Securitate Fehér Könyvét, hogy bebizonyítsák, a Ceausescu-korszakban nem volt komoly diktatúra-ellenes mozgalom. Valójában létezett ellenállás, de ezeket a dokumentumokat nem közölték. Mi történt például a Ceausescu ellenlábasaként emlegetett Virgil Trofinnal, akit elgázolt egy traktor Dobrudzsában? A Pacepa-dosszié titkai sem derültek ki, Paul Goma kiállása sem, a megjelent könyv nem írt a Szoboszlay-perről, holott az ő szervezkedésük fontosabb volt, mint néhány író elsuttogott bírálata. Nem esett szó a kötetben az Ellenpontokról, szerzőik meghurcolásáról, de a két kiváló színész, Fábián Ferenc és Visky András, illetve Szőcs Kálmán költő haláláról sem. /Ujj János: Manipulált ország. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 3./ 1999. június 15.
Szinte kórusban határolódott el az ország politikai elitje attól a "Kolozsvári Nyilatkozattól", mely Erdély, a Bánság és a Részek (Partium) közigazgatási autonómiája mentén kívánta vitára késztetni a hazai politikumot. Az aláírókként megjelölt politikusok közül tulajdonképpen csak Bakk Miklós lugosi önkormányzati képviselő, az RMDSZ helyi szervezetének alelnöke ismerte el, hogy köze van a dokumentumhoz. Bakk Miklós hangsúlyozta, a nyilatkozat lényegében folytatása a Nagy Imre újratemetésekor 1989 júniusában elfogadott román-magyar nyilatkozatnak. Ez utóbbi, öt hónappal Ceausescu bukása előtt kinyilvánította, hogy Erdélynek a kulturális és vallási pluralizmus modelljévé kell válnia. Biztosítania kell mindegyik nemzet jogát az autonóm képviselethez és a kulturális autonómiához. Azt a dokumentumot magyar oldalról többek között Bíró Gáspár, Csoóri Sándor, Für Lajos, Jeszenszky Géza, Molnár Gusztáv, Kulin Ferenc, Mészöly Miklós, Göncz Árpád, Mécs Imre, Szent-Iványi István, Szabad György, Vásárhelyi Miklós és mások is aláírták, a román emigrációból pedig Mihnea Berindei, Ariadna Combes, Ion Vianu, Dinu Zamfirescu, Doru Braia, Matei Cazacu, Paul Goma, I. Mihály király, Virgil Ierunca, Eugène Ionesco, Monica Lovinescu és mások látták el kézjegyükkel. Amint Bakk Miklós az Erdélyi Naplónak kifejtette, a mostani nyilatkozattal az volt a szándékuk, hogy vitát csiholjanak a román állam szerkezeti alkotmányos reformjáról, ráirányítsák a figyelmet e reform szükségességére. A nyilatkozat a szubszidiaritás és a devolúció elvét követve azt szorgalmazza, hogy a döntések Romániában is mennél közelebb kerüljenek a helyi közösségekhez. Értelmezése szerint a nyilatkozat egy olyan államszerkezeti reformra utal, amelyben a központi kormányzat hatáskörében csupán a külpolitika, a honvédelem s a fontosabb pénzügyi (államháztartási) döntési jogkörök maradnának meg, a többi hatáskör átszállna a tartományokra, melyek e jogkörök mellett rendelkeznének a saját intézményrendszer kialakításának a szabadságával is. Az ország ilyen berendezkedése teljesen új keretet nyújtana a kisebbségi kérdés rendezésének is. Bakk Miklós szerint rendőrállami reflexekről árulkodna, ha eljárás indulna a kolozsvári nyilatkozattervezet néhány föltételezett aláírója ellen. - A Kolozsvári Nyilatkozat szövege a legrosszabb hiszemű értelmezés esetén sem fogható fel úgy, hogy ez érdekek, értékek valamelyikét sértené. /Gazda Árpád: A vállalt dokumentum. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 15./1999. november 15.
Huszonöt, Párizsban élő román professzor és tudományos kutató írásos tiltakozást juttatott el a hírügynökségekhez, amelyben felháborodásukat fejezték ki a Sigma Kiadónál megjelent XII-es történelemtankönyv szerzői ellen indított kampányért. Az aláírók között van Monica Lovinescu, és Paul Goma. Véleményük szerint a parlamentnek egyáltalán nem állt volna jogában "kihallgatásra" berendelni a tankönyv szerzőit és a tanügyminisztert, az említett tankönyv ugyanis sehol sem sérti a tantervet vagy az érvényben levő törvényeket. /Párizsi román értelmiségiek szolidarizálnak a Sigma-tankönyv szerzőivel. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 15./1999. december 10.
A forradalom 10. évfordulója alkalmából dec. 10-én kezdődő nagyszabású temesvári megemlékezések előtt a szervezők a sajtó előtt ismertették a végleges programot. A HIT ÉS HÛSÉG ÚTJA című rendezvénysorozat menetrendjében szerepel a kerekasztal beszélgetés, melyen részt vesz Eva Maria Barki (Ausztria) is. Toró T. Tibor helyi RMDSZ-elnök, a megemlékezések főszervezője elmondta, hogy meghívták az RMDSZ-csúcsvezetését, személyesen Markó Bélát is. Volt egy olyan elképzelés is, hogy a decemberi SZKT-t a forradalom tizedik évfordulója tiszteletére Temesváron tartják meg. azonban ez mégis Marosvásárhelyen történt, Toró elmondta: csak annyit sikerült kiharcolniuk, hogy nem december 10-11-én tartották az SZKT-t, mint ahogy eredetileg kitűzték, hanem egy héttel korábban, hogy ne konkuráljon a temesvári megemlékezésekkel. Négy év alatt még egyetlen SZKT-t sem tartottak Temesváron, bár a temesváriak négy alkalommal kérték a megrendezés jogát. Toró szerint biztosan itt lesz Dávid Ibolya magyar igazságügyi miniszter, Németh Zsolt külügyi államtitkár, Alois Mock, Molnár Gusztáv, Szőcs Géza és más neves személyiségek. Lemondta a részvételt Mircea Dinescu azzal, hogy egyetlen forradalmi megemlékezésre se megy el, mert elege van az egészből, Doina Cornea (betegségére hivatkozva), Andrei Plesu (sűrű diplomáciai programjára hivatkozva), Paul Goma nem is válaszolt. Orbán Viktor miniszterelnök eljönne a megemlékezésekre, ha a román fél is ezen a szinten képviseltetné magát. Radu Vasile kormányfőtől azonban semmilyen visszajelzés nem érkezett. /(Pataki Zoltán): A magyar kormányfő jönne Temesvárra, ha... = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 10./2002. július 23.
Doina Cornea elolvasta szekus dossziéját, amelyik az ő követéséről szól, és - mint nyilatkozta - alaposan elcsodálkozott néhány kolozsvári kollégáján, akiről nem tételezte volna fel, hogy besúgta őt. Paul Goma írót nemrégiben Iliescu államfő békülékeny hevületében hazahívta, felajánlotta neki, hogy önkéntes száműzetéséből térjen haza Romániába. A román sajtóban gyűlölködő feltételezések láttak napvilágot ezt illetően. A "legilieszkánusabb újságok" egyike megdorgálta az elnököt, aki ki akar békülni egy ilyen pojácával, egy ilyen tehetségtelen emberrel, akit "az írószövetség egyik volt kisebbségi titkára, a heves magyar irredenta, Szász János támogatott". /Ágoston Hugó: Ellenállók, besúgók. = Krónika (Kolozsvár), júl. 23./2002. november 8.
A most 81 éves Anania /1993 óta Kolozs, Rév és Felek ortodox érseke/ 1941 januárjában, bukaresti teológiai hallgató korában egy legionárius fészek tagjaként Arapasu nevű (most Teoctist pátriárka) társával együtt részt vett az Antim utcai zsinagóga szétdúlásában. 1958-ban fasiszta múltja miatt húsz év kényszermunkára ítélték, ebből hatot ült le. Szabadulása után a Ceausescu-rendszer hatóságai többféle megbízással az Egyesült Államokba küldték, ahol Detroit román közösségének pásztora lett. Hazatérése után egyetemi tanár, író, költő, dramaturg, filozófus, muzikológus. 1958 októberében 400 kolozsvári román diákkal és tanárral együtt aláírta a magyar-német egyetem létesítése ellen tiltakozó jegyzéket, de azóta egyéb ügyekben is Funar polgármester legfőbb támasza. A detroiti román közösség Credinta - The Faith című kétnyelvű lapjának 6/1976-os számában közölte Generatia Cluj 46 című nosztalgikus cikkét. Ebben a valósággal szemben azt állította, hogy 1946 nyarán a kolozsvári magyarok mindenféle ravaszkodással próbálták a párizsi békekonferenciát rávenni, hogy Erdélyt Magyarországnak ítélje, de mesterkedésük megtorpant a román nemzeti büszkeség falán, amely az egyetemi hallgatókban testesült meg. Budapest hiába küldött többszáz titkosügynököt a Dermata gyárba és a vasúti műhelyekbe, mert a román diákság hamar rájött, hogy itt irredenta provokációról van szó. Május 29-én felfegyverkezett magyarok megrohamozták az Avram Iancu diákotthont, banditák módjára törtek- zúztak, miközben ordítoztak: "Oláh vért akarunk!" A hungarista sovinizmussal azonban szembeszállt a dákó-román vér higgadtsággal - állapítja meg Anania, majd fennkölt fogadalommal zárja: "A mi nemzedékünknek lesz még mondanivalója." Detroit papja ugyanezt állította az Egyesült Államok Szenátusához 1976. szeptember 3-án intézett memorandunában is. Bevallott célja a magyar irredentizms leleplezése, feltehetőleg azzal a bukaresti sugallattal, hogy Washington lássa, milyen sötét erők vádolják Ceausescut a romániai magyarság asszimilálásával. /A valóságban román egyetemisták megvertek magyarokat, erre a Dermata munkásai keltek a magyarok védelmére./ 1999. márc. 24-én a bukaresti Cotidianulban Paul Goma párizsi román emigráns író Anania "mártír" püspökről mint a román legionarizmus szimpatizánsáról és a Securitate detroiti ügynökéről írt. "Ez a legionárius pópa-ruhákba öltözött szekus görény mindent bebüdösített, ahol elhaladt, de elérte, hogy az amerikai román gyülekezetek a bukaresti pátriárka, vagyis a Securitate fennhatósága alá kerüljenek" - zárta glosszáját Paul Goma. Jellemző Neagu Cosma belügyi tábornok is a neofasiszta Nemzeti Jobb Pártja kiadásában 1995-ben megjelent könyvének már a címe is: Némely nemzeti kisebbségek hozzájárulása Románia bolsevizálásához. Természetesen a zsidókról és magyarokról van szó, ők hozták be a kommunista rendszert a kétezer éve keresztény szellemiségű országba. Neagu Cosma a jól értesült securitate-tábornok pózában tetszelegve ismertette az 1946-os kolozsvári eseményeket. Szerinte a Dermata gyár munkásait a visszavonuló magyar hadsereg gyalogsági fegyverekkel és ágyúkkal szerelte fel, lényegében tehát egy szakszerűen megszervezett rohamosztag támadta meg a diákotthonba menekült, hazaszeretettől áthatott román ifjúságot, de a végső cél Erdély elcsatolása volt. Anania ortodox egyházi főméltóság és Cosma tábornok meséjében tehát 1946 nyarán Kolozsváron vérszomjas, felfegyverzett magyar fenevadakkal szemben ott imádkozik, piheg az ágyúdörgéstől megriadt román bárányok szelíd, makulátlan nyája. /Barabás István: Ágyúdörgés a diákotthonban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 8./ 2004. február 27.
1997. szeptember 21-én a sovén-nacionalista szélsőséges pártok vezérei: Corneliu Vadom Tudor, Gheorghe Funar és Adrian Paunescu (ez utóbbi akkor még a Szocialista Munkapárt képviseletében) összegyűltek Marosvásárhelyen, hogy a város ortodox papjaival együtt megemlékezzenek közös eszményképükről, Avram Iancuról. A Tudor-negyedben épülő ortodox templom előterét nemzeti zászlók és magyarellenes jelszavak díszítették. A hazafias szónoklatok és szentbeszédek nyomán a felhevült tömeg kórusban üvöltözte, hogy megvédi Erdélyt. Az utóbbi tizennégy évben végzett összes közvélemény-kutatás eredményei azt mutatják, hogy a román társadalom számára az ortodox egyház a legnagyobb tiszteletnek, örvendő intézmény. Dan Petrescu a National, Paul Goma a Cotidianul hasábjain fedte fel Anania érsek vasgárdista és Securitate-kollaboráns múltját, sugallva, hogy most is ilyesfajta politizálást szán egyházának. Az Evenimentul Zilei 1998. ápr. 14-i vezércikkében Cornel Nistorescu természetesnek tartotta, hogy Anania érsek és Corneliu Vadim Tudor pártvezér véleménye tökéletesen megegyezik, majd emlékeztetett az ortodox egyház egykori szerepvállalására a Vasgárdában és a kommunista diktatúrában. Adrian Severin a Ziua április 18-i vezércikkében megdöbbentőnek mondta Anania véleményét. A sajtó felháborodása olyan méreteket öltött, hogy Anania érsek egy hónap múlva kénytelen volt visszatáncolni. A Jurnalul National máj. 14-i számában azzal mentette magát, hogy a Szent Szinódusnak nem tett javaslatot, tehát csak egyéni véleményének adott hangot, majd szó szerint kijelentette: „Az egyház nem politizál, nem fog politizálni, de megengedheti magának, hogy évenként, a választások alkalmával segítsen, hogy az ország politikáját a legjobbak műveljék. Ha egy híve megkérdezi papját, kire szavazzon, nem vonogathatja a vállát és válaszolja, hogy az egyház nem politizál." /Barabás István: Kiűzetés a templomból. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 27./ 2005. február 9.
A minap az egyik csatornán Plesita egykori szekustábornokkal készítettek műsort. Később az Országos Audiovizuális Tanács arra kötelezte az ominózus tévéadót, hogy a közöljék a műsor miatti hivatalos elmarasztaló közleményt. A közlemény szerint az adásban súlyosan megsértettek néhány olyan személyiséget, aki annak idején Ceausescu ellenzékéhez tartozott. Köztük Paul Goma írót, aki száműzetésbe kényszerült, s akit még Párizsban is zaklatott a román Szekuritate. Plesita volt tábornok úgy beszélt az ellenzékieket zaklató “hős” román hírszerzőkről, mint a szakma elhivatott bajnokairól. /Ujj János: Másoknak is feltűnt! = Nyugati Jelen (Arad), febr. 9./2005. július 31.
Az 1956-os forradalom leverése után az egész Kárpát-medencei magyarságot sújtotta a megtorlás. Lipcsey Ildikó az erdélyi magyarságot ért megtorlást foglalta össze, felsorolva a nagyobb pereket. Kolozsváron 1956 októberében új diákszövetséget alakítottak, erről tudomása volt a pártszervezetnek. Október 24-én azonban a diákszövetségi gyűlés természetszerűen átváltott a magyar forradalommal való szolidaritás gyűlésévé. Október 25-én letartóztatták a gyűlés három résztvevőjét, Balázs Imrét, Tirniván Arisztídet és Walter Frigyest. Az előző kettőre 7-7 évi fegyházra ítélték. November 17-én Várhegyi Istvánnal az élen letartóztatták a diákszövetség vezetőit, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt és Nagy Benedeket. Temesvárom 2500 diákot tartóztattak le, végül 30, többségében román diákot ítéltek 3 hónaptól 8 évig terjedő fegyházra. Bukarestben is megmozdultak a diákok. 1957 májusában Paul Goma írót a bukaresti diákok tervezett sztrájkja miatt elítélték. 1956-tal volt kapcsolatos a szász írók 1959-es brassói pere, Schönfeld aradi főrabbi pere, Piesch Miklós, Blumenthál Pál pere, Teodor Margineanu román katonatiszt pere, aki a magyarországihoz hasonló felkelést akart kirobbantani Romániában. A perek történetét csak részben tárták fel Romániában. Megközelítő adatok szerint a perek 35 ezer embert érintettek. 30 személyt kivégeztek. Kb. 40-50 ember a bántalmazásokban vesztette életét. 1957 a nagy letartóztatások időszaka volt, emiatt Szamosújváron, a 3000 férőhelyes börtönben 10 ezren raboskodtak. A politikai elítéltek 80 %-a magyar volt. Itt és Jilaván működtették a „megsemmisítő részleget”. A Bolyai Tudományegyetemen 20-30 ítélet született. Az egyházakat is támadták. Erdővidék és Homoród mente unitárius papságának fele került börtönbe, családtagjaikkal együtt „szervezkedés” és „ellenséges elemek támogatása” címen. A kolozsvári Protestáns Teológia unitárius karán 3 tanárt és 15 diákok ítéltek el. A Nyárád mentén szintén egyház emberek kerültek a vádlottak padjára. A Csíkszeredai Főgimnázium tanárát, Puskás Attilát és társait – tanárokat, diákokat, 11 főt – ítéltek el. Nagyváradon diákok megalakították a Szabadságra Vágó Ifjak Szövetségét /SZISZ/. Ebből nagy pert csináltak, 1981-ben folytak a letartóztatások. A 151 letartóztatottból 57 főt elítéltek. Sepsiszentgyörgyön diákok Székely Ifjak Társaság /SZIT/ néven alakítottak csoportot, őket 1958-ban tartóztatták le, 1959-ben az 50-60 elítéltet a hírhedt brailai nagyszigetre vitték. A kizárólag munkás fiatalok által alapított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége /EMISZ/ perben 1500 személy volt érintve, 76 ítélet született. A temesvári diákok perében 32-en szerepeltek. Szilágysomlyón 5 főt börtönöztek be, Szászrégenből 24 ember ellen indult eljárás. Kolozsváron az Illegális Kommunista Ellenes Szövetség /IKES/ 35 fiatalkorú rendszerellenes szervezkedés volt. A Kis-Küküllő menti szervezkedésnek 6 vádlottja volt. 1958-ban Bencze György református lelkész be nem jelentett vadászpuskája miatt terrorcselekményre való késztetés vádjával 20 év nehézbörtönt kapott. 1958 júliusában letartóztatták Fülöp G. Dénes református lelkészt, 11 évre ítélték, 1958 augusztusában Cseterki János lelkészt tartóztatták le, ugyanebben a hónapban Harai Pál brassói káplánt az EMISZ perben fel nem jelentés címén 10 évre ítélték. Ebben az évben további egyházi személyeket ítéltek el. Három nagy pert emelt ki Lipcsey Ildikó: a Szoboszlay és társai ügyét 1958. április-május hónapban tárgyalták. A vádirat szerint 1950-ben Keresztény Munkapárt néven szervezetet hoztak létre, hogy fegyveres lázadást készítsenek elő. A Szoboszlay-féle szervezkedés a többpártrendszer és a szocialista rendszer eltörlésének igényét hordozta magában. Magyarországgal szoros szövetségi rendszert akartak kialakítani. Az erdélyi kérdés megoldását a két ország államszövetségében látták. A szervezkedésnek román tagjai is voltak. A Szoboszlay-perben 200 személyt tartóztattak le, köztük lelkészeket, szerzeteseket, 57 főt ítéltel el, köztük tíz főt halálra, a kiszabott börtönévek száma:1300 év. A másik nagy per az érmihályfalvi csoport ügye. Vezetőjüket, Sass Kálmán református lelkészt 1958. február 19-én tartóztatták le. Az érmihályfalvi csoport ügyében 31 főt ítéltek el, ebből kettő halálos ítélet volt, amit Sass Kálmán református lelkészen kívül dr. Hollós István egykori hadbíró századoson végrehajtottak. A harmadik nagy ügy a „kilencek”, vagyis az ENSZ-memorandum megfogalmazóinak és terjesztőinek ügye, akik 1956-ban az erdélyi kérdés megoldását vetették fel. Három álláspont volt: 1. Márton Áron római katolikus püspök és Dobri János református teológiai tanár Erdély Magyarországhoz csatolását tartotta helyesnek. 2. Jordáky Lajos és Pásztay Géza a független Erdély gondolatát támogatták. 3. Dobai István, a református egyház világi gondnoka Erdély kettéosztásában és lakosságcserében gondolkodott. Mindannyian úgy látták, méltányos megoldást. A Dobai István által elkészített memorandumot az akkori erdélyi magyar társadalom szinte valamennyi képviselője ismerte és véleményezte, de ismerte Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Illyés Gyula, Veres Péter és Sinka István is. A per során 16 személy ellen indult eljárás. 1957 márciusi letartóztatásuk után valamennyien fenntartották véleményüket. A per vádlottjaiból ketten a kínzásokba belehaltak, Dobait és Varga László tiszteletest életfogytiglanra, a többieket 25 és 5 év közötti börtönre ítélték. Dobait és hat társát a hazaárulóknak fenntartott börtönbe vitték, ahol a 400 elítéltből csak 40 maradt életben az elszenvedett kínzások, az éhezés és orvoshiány miatt. A Magyarország elleni szovjet katonai intervencióban Románia és Csehszlovákia készségesen részt vett volna, de Hruscsov erre nem tartott igényt. Azonban szovjet katonai egyenruhába öltöztetett román katonaság részt vett a szovjet intervencióban. A román titkosszolgálat – román szakemberek szerint – bekapcsolódott a magyar eseményekbe. Cristina Troncota történész, a hadtudományok doktora a román titkosszolgálatok történetével foglalkozó monográfiájában külön fejezetet szentelt ennek a kérdésnek. Ő is és mások is ketté választják a kérdést: a román titkosszolgálat beavatkozása a forradalom előtt és a beavatkozás a forradalom után. 1956 nyarától kezdődően a Securitate hamis osztrák, nyugat-német, francia és olasz útlevéllel ügynököket küldött Magyarországra, magyarul jól beszélő személyeket, akik a gyűjtött információkat Bukarestbe továbbították, onnan pedig a szovjet titkosrendőrség rendelkezésére bocsátották. 1956 november végi látogatása alkalmával Bodnaras felajánlotta segítségét az ÁVH újraszervezésére. Többszáz magyarul tudó szekuritate-alkalmazott érkezett Magyarországra, irányítójuk Einhorn Wilhem /Vilmos/ volt, aki fedéssel tartózkodott Budapesten, mint a román nagykövetség tanácsosa. Troncota irányt mutatott a román és magyar történészeknek, érdemes lenne ebben az irányban kutatni. /Lipcsey Ildikó: A forradalom hatása és következményei Erdélyben. = Erdélyi Magyarság (Budapest). 2005. július-szeptember/2005. október 11.
A Román Írószövetségben botrányt kavart, hogy Nicolae Manolescu, a Román Írószövetség elnöke, adminisztratív intézkedéseket foganatosított az ellen a szerkesztő ellen, aki az Írószövetség lapjában a Romania Literara-ban az ismert román disszidens, a Franciaországban élő Paul Goma egy antiszemitának minősíthető szövegét leadta. Az európai országokban az antiszemitizmusnak a közbeszédből való kirekesztése régóta senki által meg nem kérdőjelezett szabály. Romániában viszont bárki antiszemita és magyarellenes kijelentésekre ragadtathatja magát, akár a parlamentben is, állapította meg Bíró Béla. Manolescu a TVR Cultural műsorában is megismételte: amíg ő vezeti az Írószövetséget, a szövegségben és annak lapjában nincs helyük antiszemita és kisebbségellenes indulatoknak. Erre többen tiltakozó akciókba és aláírásgyűjtésekbe kezdtek. Voltak, akik Manolescut azzal vádolták meg, hogy a nemzetközi zsidó lobbi nyomására cselekedett. /Bíró Béla: A civilizáció folyamata. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 11./2006. március 30.
Bartolomeu Anania metropolita március 25-én történt beiktatása ellen nemcsak az erdélyi ortodox hierarchia egy része, hanem a román értelmiség színe-java is tiltakozott, mert ebben Erdély ortodoxiájának megosztását látta. Az Anania beiktatására készülődő hívek az Adevarul című lapban olvashatták a metropolitává avatott Anania érsekről, hogy legionáriusként a fasiszta eszmék elkötelezettje volt, emiatt előbb hat hónapi, majd hat év börtönt szenvedett. Egykori cellatársa, Nistor Chioreanu emlékirataiban az áll, hogy Anania az enyedi börtönben besúgó volt. Tény, hogy miután 1964-ben szabadult, egy év múltán Ceausescu őt küldte ki az Egyesült Államokba. Emlékezetes az is, hogy 1998. március 13-án Kolozsvárott ortodox diákok husángokkal űzték ki a görög katolikusokat templomukból, amelyet az ortodoxoktól ötven év után bírósági határozattal végre visszakaptak. Mivel a hatóságok továbbra is a görög katolikusoknak, az unitusoknak adtak igazat, egy hét múlva, március 20-án Anania érsek Gheorghe Funar polgármester és más Vatra-vezérek közreműködésével nagyszabású tüntetést szervezett, melyen Anania beszédében kijelentette, hogy az utóbbi időben az ellenség hullámokban támad az ortodox egyház és rajta keresztül a román nemzet ellen. A Romania Literara 2001. február 14-én arról adott hírt, hogy a titkosrendőrség, az SRI irattárából napvilágra került iratcsomó szerint Teoctist pátriárka 34 éves korában a Vasgárda tagjaként részt vett a bukaresti Rosit Daath zsinagóga szétdúlásában. Idén március 25-én Kolozsvárott a 91 éves Teoctist és a 85 éves Anania az új erdélyi metropolia megszületésének örömére összecsókolózott, régi bajtársak találtak egymásra. E barátság dokumentuma az Anania érsek tollából 1992-ben megjelent Pro memoria című könyv is. Bevezetőjét Teoctist pátriárka jegyezte, ebben olvasható: „Legyünk készek arra az esetre, ha a más fajú és más vallású idegenek újra meg akarnák csonkítani az ősi román földet, amelynek lakói kétezer éven át vendégszeretettel, terített asztallal fogadták be őket.” Ebben az összefüggésben a szerző valósággal démonizálja Márton Áront, Majláth Gusztávot és Gyárfás Elemért, akiknek közreműködésével a katolikus egyház a szerző szerint kémeket nevel a Vatikán számára. A Pro memoria világi kérdésekkel, jelesül a romániai magyarsággal is foglalkozik. Ananiának a kötetbe foglalt amerikai cikkei egyikében (Credinta, 1976/6.) szó esik az 1946-os kolozsvári diákösszetűzésekről, amelyeknek ő is tevékeny szereplője volt: „Erdély magyarjai akkor is épp olyan soviniszták voltak, mint ma, akkor is úgy kapálóztak, mint valami hanyatt esett svábbogarak.” Bizonyára ilyen olvasmányélmények hatására írta Paul Goma a Cotidianul 1998. január 13-i számában, Anania érsekre utalva: „A szekuritátés teológusok fogják be a szájukat, ne beszéljenek erkölcsről, kereszténységről” /Barabás István: Mit leplez a tömjénfüst? = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 30./2006. április 3.
Több román lap a csodálat hangján méltatta az eseményt: Fogarason megnyílt a kommunista rendszer romániai ellenállásának múzeuma. Anyagát zömében a túlélők vallomásai alkotják. A főszereplő Ion Gavrila-Ogoranu, aki a Fegyveres Ellenállás Alapítványának elnöki tisztségét is betölti. Legutóbb, március 27-én a Cotidianul mutatta be harcos múltját abból az alkalomból, hogy négy kötetben közzétette visszaemlékezéseit. Ogoranu 1923-ban született a Fogarasi-hegyekben. 1944-ben önkéntesnek jelentkezett, hogy „harcolhasson a horthysta csapatok ellen”. 1947-ben több társával a hegyekbe menekült, ahol „harcba kezdett a kommunista rendszer ellen”. Huszonegy évig majdani felesége, Ana Sabadus bújtatta, a Szekuritáté ezért nem tudta elfogni. Bővebb információval szolgált az Adevarul évekkel ezelőtt (1997. december 13.). A riporter megkérdezte Ogoranutól: igaz-e, hogy a fegyveres ellenállók döntő többsége az egykori Vasgárda soraiból került ki? A válasz: „Igaz. Harcunk egyezett az ő eszményeikkel. A Fratii de Cruce (a fasiszta mozgalom fegyveres szárnya) sok olyan partizánt küldött a hegyekbe, akik a barátság és önfeláldozás kultuszában nőttek fel.” Jurnalul National, 2004. május 10.: Dr. Gheorghe Cornea, volt partizán: „A kommunistaellenes fegyveres mozgalom az összes volt kommunista országok közül Romániában volt a legkiterjedtebb és itt tartott leghosszabb ideig.” National, 1998. szeptember 9.: Paul Goma, a Ceausescu-rendszer ellenállója, jelenleg Párizsban élő író a román nacionalizmus élharcosairól: „Nyugtalanító mindaz az ostobaság, amit szemrebbenés nélkül hangoztatnak: mi, románok voltunk a legvehemensebben kommunistaellenesek; mi, románok voltunk leghosszabb ideig ellenállók stb. Börtönéveim alatt kapcsolatba kerültem néhány ilyen harcossal, és mindannak alapján, amit elmondtak, tanúsítani tudom: a románok antikommunista harca is passzív mozgalom volt; a mi partizánjaink megelégedtek annyival, hogy bujkáljanak, hátha sikerül majd Nyugatra menekülniük. Mindazt, amit ezzel kapcsolatban írtam, igazolta Ion Gavrila-Ogoranu is.” Revital, 2004/14.: Dumitru Steanta, a Volt Politikai Foglyok Egyesületének tagja idézi fel emlékeit. Egyetemi hallgatóként 1944 őszén Brassóban bekapcsolódott a Parasztpárt szervezte „anti-horthysta mozgalomba.” Zászlóalja Iuliu Maniu nevét viselte, céljául azt tűzte, hogy a front elvonulása után Észak-Erdélyben „visszaállítsa a rendet”. „A háromszéki Szárazajtán elfogtunk 13 magyart, akikről helybeliek jelentették, hogy román katonákat bántalmaztak. A háború törvényei szerint halálra ítéltük őket. A fővádlottat lefejeztük, a többit főbe lőttük. Csíkszentdomokoson hasonlóképpen jártunk el a magyarokkal, akik meg akarták tartani Erdélyt. Vezérünk egy vérbeli hős, Gavrila Olteanu volt. Mikor Maniu utasítást adott zászlóaljaink felszámolására, a hegyekbe vonultunk, hogy utolsó csepp vérünkig folytassuk a harcot. Nem akartuk hagyni a magyarokat, hogy csúfot űzzenek Erdélyből, de az oroszokat sem, hogy leigázzanak bennünket.” /Barabás István: Milyen ügy hősei? = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 3./2006. október 21.
1956-ban a magyar forradalom hírét Romániában a lakosság széles rétegei nagy izgalommal fogadták. Temesváron a diákság tizenkét pontos programot állított össze, s a követeléseiket tartalmazó memorandumot az október 30-án félig-meddig legálisan összehívott diákgyűlésen, magas rangú párt- és egyetemi vezetők (Ilie Verdet és Petre Lupu központi bizottsági titkárok) jelenlétében felolvasták. Az egyetemisták kapcsolatot teremtettek a katonasággal és a munkássággal, de a rendszer oly gyorsan reagált, hogy az egyetemista ifjúság már tudott az utcára vonulni. A Szekuritáté már a diákgyűlés estéjén letartóztatta a megmozdulás szervezőit, és velük együtt a következő napokban összesen mintegy háromezer egyetemistát vett őrizetbe. Ezernél többet a mintegy 15 kilométernyire fekvő Kisbecskerekre szállítottak, s az ottani kaszárnyákban szekusok kezdték őket vallatni. A megtorlás kegyetlen volt. A szervezőket agyba-főbe verték, majd bíróság elé állították. Az 1956. november 15–16-án zárt ajtók mögött lefolytatott tárgyalás nyomán a fő szervezőket tömörítő első csoport tagjaira mértek ki nyolc évig terjedő börtönbüntetéseket, A decemberben tárgyalt második csoportban 7 évig terjedő börtönbüntetéseket szabtak ki. A bukaresti egyetemi hallgatók a november 4-én megindult magyarországi orosz megtorlás hírére kezdtek mozgolódni. Tüntetést szerveztek a szovjet nagykövetség elé, s onnan a tiltakozást a párt központi bizottságának épülete előtt akarták folytatni. Erre nem került sor, mert az egyetemeket megszállta a Szekuritáté. A fő szervezőket halálra ítélték, másodfokon ezt életfogytiglani szigorú börtönre változtatták. A magyarországi eseményekkel nyilvánosan rokonszenvező több száz bukaresti diákot őrizetbe vették, és súlyos börtönévekre ítélték, köztük Paul Goma később nemzetközileg is ismertté vált írót. A megtorlás a börtönbüntetések mellett számtalan egyetemről való kizárással párosult; 1957 tavaszán csak a bukaresti Parhonról 600 hallgatót zártak ki. Sok munkás és földműves is fellázadt. Ioan Faliboga, a Maros Magyar Autonóm Tartományban élő vasutas titkos szervezetével szabad választásokat akart kiharcolni. Perében rajta kívül még két embert ítéltek halálra. Az erdélyi magyarok sem maradtak tétlenek. Kolozsváron, a Partiumban, Marosvásárhelyen, Brassóban és a Székelyföldön ezreket tartóztattak le közülük a kegyetlen leszámolás során. A Bolyai Egyetem magyar diákjai tiltakozó akciót szerveztek. Páskándi Gézát, Bartis Ferencet, Balázs Imrét, Tirnován Videt, Dávid Gyulát, Lakó Elemért, Varró Jánost, Koczka Györgyöt, Iamandi Emilt, Kelemen Kálmánt, Nagy Benedeket, Páll Lajost, Péterffy Irént, Imre Magdát, Szilágyi Árpádot, Vastag Lajost, Várhegyi Istvánt és másokat hosszú évekre börtönbe zártak. Dávid Gyulát 1957 márciusában tartóztatták le. Hét évre ítélték, és a büntetését le is töltötte. Dávid Gyula, az ismert irodalomtörténész szerkesztésében ezekben a napokban jelenik meg az a kötet, amely az erdélyi magyar ötvenhatosokat igyekezett számba venni. 1956-1965 között csak a Maros Magyar Autonóm Tartományban több mint 750 személyt állítottak bíróság elé, de ezek közül 1956 októberében és novemberében csak 60-at tartóztattak le. 1957-ben több mint 150, 1958-ban pedig csaknem 300 letartóztatottról találtak adatot. A letartóztatások 1960-1965 között is folytatódtak. 1965 tavaszán például egy fiatalokból álló – a Gyergyószentmiklóshoz közeli Galócásról származó – csoportot tartóztattak le, akik ellen az volt az egyik vád, hogy „a magyarországi 1956-os ellenforradalomban résztvevő elemekkel” kapcsolatot tartottak, és akik Romániában hasonló akciókat akartak szervezni. Később a pártvezetés az 1956-os eseményeket ürügyként használta fel arra, hogy teljes mértékben felszámolja a rendszernek ellenállni próbáló csoportokat: a görög katolikus klérust, a protestánsokat, a neoprotestánsokat és a román történelmi pártok tagjait, vasgárdistákat, partizánokat és más csoportokat. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, és a leszámolásnak sok más magyar intézmény is áldozatául esett. A Szekuritáté elképzelhetetlen kegyetlenkedéssel sokakat beszervezett, románokat és magyarokat egyaránt. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász az események után az erdélyi magyarság ügyében memorandummal az ENSZ-hez fordult. Életfogytiglani kényszermunkát kapott érte. Szoboszlay Aladár római katolikus lelkész titkos szervezet létrehozásáért tizedmagával együtt halálbüntetést kapott. Végrehajtották. Ma sincs pontos adat arról, hogy a véres megtorlás hány embert érintett. Tízezrekről van adat, akiket azokban az években bebörtönöztek. Kutatók állítása szerint a magyar forradalmat követő két évben Románia-szerte tízezernél több személyt ítéltek börtönbüntetésre, és körülbelül ötvenet halálra. A magyar forradalommal rokonszenvező akciók megszervezéséért legalább 25 román nemzetiségű személyt végeztek ki. A börtönökben vagy a vallatások során továbbá mintegy százötvenen vesztették életüket. A leszámolás során másfélezer magyar került börtönbe és legkevesebb 15 magyart ítéltek halálra, akiket ki is végeztek. Raoul Volcinschi közgazdász egyetemi előadóként Kolozsváron már korábban titkos szervezetet hozott létre arra az esetre, ha Nyugat és Kelet között konfliktus robbanna ki. Amikor elterjedt a híre, hogy a magyarországi forradalmárokat Románián keresztül tehervonatokkal szállítják a Szovjetunióba, úgy vélte, elérkezett a cselekvés pillanata. Fegyvereket szerzett a Fogarasi-havasokban akkor még aktív román ellenállóktól, s azt tervezte, hogy a szóban forgó vonatokat társaival együtt megtámadják. Azonban a besúgták, ebben megakadályozták, s 25 év kényszermunkára ítélték. Nyolc évet ült, 1964-ben szabadult, amnesztiával. /Tibori Szabó Zoltán: Amikor a puliszka robban. A magyar forradalom romániai visszhangja és véres megtorlása. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20., 21./2007. február 7.
Temesvár tanácsa megszavazta Paul Goma író felvételét a díszpolgárok sorába. Múltjára való tekintettel – a hetvenes években a Ceausescu-féle diktatúra egyik leginkább üldözött ellenállója volt – a tanácsosok fenntartás nélkül megszavazták a cím odaítélését. Utóbb azonban kiderült, hogy az egykori ellenálló azóta szélsőséges antiszemita írásokat közölt. Működését folyamatosan figyelik az izraeli hatóságok, és ennek köszönhetően azonnal tudomást szereztek a temesvári tanács döntéséről. Izrael bukaresti nagykövete tiltakozó jegyzéket juttatott el a román belügyminiszterhez, és ennek másolatát megküldte a temesvári polgármesternek. /(S.): Nemzetközi tiltakozás Goma díszpolgársága miatt. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 7./2007. augusztus 1.
A Legfelsőbb Ügyészség bejelentette, hogy ,,... előrehaladott állapotba került a Plesita-dosszié”. A Ceausescu rendszer kémszolgálatának volt vezetőjét, Nicolae Plesita tartalékos tábornokot azzal vádolják, hogy Nicolae Ceausescu utasítására hét merénylet elkövetésével bízta meg Carlost, a nemzetközi körözés alatt álló hírhedett terroristát, a Sakált. A vaskos Plesita-dossziét és a tábornok viselt dolgait már 1990 óta vizsgálja a katonai ügyészség, személyesen Dan Voinea tábornok, katonai ügyész, Paul Goma volt disszidens panasza és a DIE volt osztályvezetője, Sergiu Nica ezredes jelentése alapján. Az eddigi vizsgálatokat a tábornok volt s jelenleg Iliescu legbelsőbb köréhez tartozó bajtársai állandóan ,,jegelték”, így Plesita tábornok megjelent a különféle tévéadásokban, s kérlelhetetlenül ostorozta a ma is ellenségének tekintett volt disszidenseket. A múltkor azt mesélte, hogyan ragadta meg állánál fogva és verte agyba-főbe Paul Gomát, ,,a nép ellenségét”. Abból sem csinált titkot, hogy Doina Corneát például idegbetegnek tarja, Monica Lovinescuról elmesélte, hogy emberei agyba-főbe verték. A nyugalmazott egykori főkém azt is kifejtette, hogy ma sem cselekedne másként. Úgy tűnik, ma is kapcsolatban áll volt beosztottjaival, hiszen nemrég Culianu professzorról, Mircea Eliade közeli munkatársáról szólva, magabiztosan jelentette ki, ügynökei likvidáltak ugyan néhány disszidenst, de a professzor nem volt közöttük. Culianut Chicagóban lőtték főbe az egyetem nyilvános illemhelyén 1991-ben. /Bogdán László: A sakál, a kondukátor és a szekuritáté. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 1./2007. november 8.
Terrorista cselekedetek gyanújával bűnvádi feljelentést tett a bukaresti Kommunizmus Bűncselekményeit Feltáró Intézet Nicolae Plesita nyugalmazott tábornok, valamint öt egykori román diplomata ellen. A kormány által két évvel ezelőtt létrehozott intézmény azzal vádolja a Szekuritáté Külföldi Hírszerzésének (DIE) volt parancsnokát és a öt volt bonni diplomatát, hogy közreműködtek a kommunista rezsim ellenállóinak meggyilkolásában, valamint megfélemlítésében. Az intézet szerint Nicolae Plesita, Dan Mihoc, Constantin Ciobanu, Ion Constantin, Ioan Lupu és Ion Grecu szervezte meg többek között 1981-ben a Ceausescu-diktatúra három nagy ellenállója, Paul Goma, Nicolae Penescu és Serban Orescu ellen irányuló – végül sikertelennek bizonyult – merényletet, amelynek során csomagba rejtett pokolgépet küldtek a célszemélyeknek. Másokat Plesitáék mérges gázzal, illetve bérgyilkosok alkalmazásával igyekeztek eltenni láb alól. Különben a feljelentést a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Bizottságtól (CNSAS), a CIA-tól, a kelet-német (STASI), valamint a magyar titkosszolgálattól (BM) származó dokumentumokra és tanúvallomásokra alapozták. A Marius Oprea történész vezette intézet korábban hasonló eljárást kezdeményezett 210 egykori börtönparancsnok és a gyermekeket beszervező szekustiszt ellen is. Augusztusban arra is javaslatot tett, hogy a volt szekusok és a politikai rendőrséggel közvetlenül együttműködő személyek nyugdíját csökkentsék a szakképzetlen munkásokéval egyenértékű szintre. Ez a rendelkezés egyebek mellett Nicolae Plesita szekustábornokra is vonatkozna, aki jelenleg ötezer lejes nyugdíjban részesül. A bukaresti katonai ügyészség által véglegesített bűnügyi dossziéban azzal gyanúsítják a DIE volt parancsnokát, hogy Ceausescu utasítására legkevesebb hét merénylet végrehajtásával bízta meg a Sakálként elhíresült nemzetközi terroristát. Carlos, azaz Iljics Ramirez Sanchez 1981. február 21-én például a Szekuritáté megrendelésére robbantott a Szabad Európa Rádió müncheni szerkesztőségében. /Rostás Szabolcs: Szekusok célkeresztben. = Krónika (Kolozsvár), nov. 8./2009. október 1.
Életének 80. évében elhunyt Nicolae Plesita, a Szekuritáté egyik volt vezetője. Plesita a Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ egyik szanatóriumában halt meg. Korábban pert is indítottak ellene a Szekuritáté külföldi hírszerző szolgálatának vezetőjeként elkövetett tettei miatt. A bíróság azonban még halála előtt, idén márciusban felmentette a vádak alól. Plesita, a kommunista hatalom megtorló gépezetének egyik leghírhedtebb figurája, 1929-ben született Curtea de Argesen. Már fiatalon tagja lett a Román Kommunista Pártnak. 1948-ban a Szekuritáté soraiba lépett, ahol viszonylag gyorsan ívelt felfelé pályafutása. Kivette részét a kegyetlen megtorló intézkedések alkalmazásából. 1962-ben már a Szekuritáté öt tartományt magában foglaló, Kolozsvár központú területi kirendeltségét vezette. 1967-ben Bukarestbe került, 1978 és 1980 között a Szekuritáté tiszti iskoláját vezette, majd pályafutása legmagasabb tisztségét nyerte el: négy évig ő irányította a Szekuritáté külföldi hírszolgálatát. Előtte azonban részt vett az 1977-es Zsil-völgyi bányászsztrájk megtorlásában. – Természetesen megöltük őket. Ez volt a módszerünk – nyilatkozta Plesita három évvel ezelőtt egy televíziós műsorban a kommunizmus ellenfeleiről. Számos ártatlan ember „hóhéraként” Plesita az 1989-es rendszerváltás után is áldozatainak emlékét sértő kijelentéseket tett a nyilvánosság előtt. Egy televíziós műsorban mesélte el részletesen, hogyan kínozta meg Paul Goma írót. Plesita havi ellátmánya haláláig a romániai átlagnyugdíj hatszorosa volt. Cselekedeteiért senki nem vonta felelősségre, hiszen a kommunista bűntetteket vizsgáló kormány-intézmény bűnvádi keresete nyomán indított jogi eljárás ártatlannak találta. Idén márciusban mentették fel a vádak alól. /Hóhérból dőzsölő bojár. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 1./2012. október 20.
Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. október 27.
Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (3.)
Börtönlázadások és túlélő hóhérok
A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján.
Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves természetrajz-biológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a Fekete Kéz aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a Fekete Kéz nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louis-ban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta The Victime című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
Az eredetileg magyar nyelven írt visszaemlékezés alapján pontosan rekonstruálható a szamosújvári börtönlázadás. A lázadás oka: az őrök brutális bánásmódja és a mind elviselhetetlenebbé váló börtönviszonyok. A kiváltó ok az volt, hogy az egyik cellában – ahová száz rabot zsúfoltak be – befalazták a vécét, s helyette csebreket raktak be. Az emberi ürülék elviselhetetlen szaga, a levegőtlenség ingerlékennyé tette az embereket. A fellázadt rabok ledobálták az ablakokra szerelt faredőnyöket, és a börtön tízezer foglya artikulátlan üvöltésben tört ki. Tizenegy óra körül megszólalt a börtön szirénája. A rabok túlharsogták a hangját. Olaj volt a tűzre, hogy adott pillanatban az udvaron megjelent Petre Goiciu szekusezredes, hírhedt verőlegény, a börtön parancsnoka. A tízezer rab egyszerre üvöltötte: „Le Goiciuval! Le a gyilkossal!” A börtönparancsnok Kolozsvárról erősítést kért. Állig felfegyverzett belügyi alakulatok körbevették a börtönt, majd megkezdték a leszámolást. A folyosókon gépfegyvereket helyeztek el, majd a teljesen védtelen rabok közé lövettek. A halottak, sebesültek számáról soha nem készült semmilyen nyilvántartás. A géppuskázás után felrántották a cellák ajtaját, akit állva találtak, azt elvitték. (Goiciu Galacról került Erdélybe. Az egykori politikai elítéltek visszaemlékezése szerint a Szamosújvárra érkező transzportokat azzal fogadta: „Borítékban fogtok innen szabadulni: a családotokkal majd közöljük, hogy megdöglöttetek!” Kínzásai nyomán életét vesztette egy Onac nevezetű fiatal móc. A börtönlázadás idején ő adta ki a parancsot, hogy gépfegyverrel lőjenek be a cellákba. Az áldozatok számát soha senki sem összesítette. A túlélők arra viszont emlékeznek, hogy az egyik halottnak Petre Goiciu ezredes személyesen vágta le a lábát, mert a holttest nem fért be az összetákolt deszkakoporsóba. A híres disszidens író, Paul Goma Gherla című kötetében Gheorghiu-Dej kegyeltjeként említi. A galaci vasúti műhelyekben bádogos, semmihez nem értő lakatos, Alexandru Drăghici és Gheorghiu-Dej munkatársa volt. Nekik köszönhetően látványosan ívelt felfelé a Securitate ranglétráján. Kéjjel és nagy élvezettel gyilkolt. Paul Goma szerint a megtestesült hóhér volt. Ágyban és párnák közt, kitüntetések birtokában, nyugdíjasként halt meg. A magyar forradalom idején annyira rettegett, hogy a szamosújvári börtönt övező többsoros szögesdrótot kifelé fordíttatta, nehogy a lakosság megtámadja. A lánya férjhez ment egy börtönőrhöz, aki folytatta apósa szadista módszereit.)
Tudoran, az egyik foglár, mások szerint a börtön alparancsnoka, egy Dés melletti pap fia „vette kezelésbe” az alig 160 centiméter magas Szilágyi Árpádot. Agyba-főbe verte, amikor elájult, a csizmájával belerúgott, s amikor magához tért, 250–300 véresre vert rab feküdt körülötte a cementen. A rabok személyi adatainak felvétele után azzal fenyegették meg őket, hogy Szibériába deportálják. A börtönlázadás után még elviselhetetlenebbé váltak a viszonyok, mindennapossá az ok nélküli verések, a magánzárka.
A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyorstalpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok azt bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsármunkát.
A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jó barát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!” P. Ferencz Béla Ervin Ferenc-rendi szerzetes börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Panteonjában helyeznek örök nyugalomra –, és megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsátott neki, majd imádkozott üldözőjéért.
Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem, a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol: az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta – korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. „Sic transit gloria mundi” – az e világi dicsőség mulandó – tartja a latin közmondás.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. május 8.
A Goma-dosszié
Nobel-díjra javasolta Paul Goma román írót a moldáviai írószövetség, ami után Románia (mostoha) testvér-országának hatóságai megadták a moldáv állampolgárságot is a Párizsban élő román írónak, aki, hírek szerint a nyár folyamán visszatér szülőföldjére, Besszarábiába.
E hírben nem az a kérdés, hogy a második világháború utáni román irodalom e kétségtelenül egyik legkiemelkedőbb alakja, akit sokan a román Szolzsenyicinként emlegetnek, valóban felemelkedett-e a világirodalmi élet legmagasabb csúcsaira – amit kétségbe lehet vonni, latin álmodozásnak is lehet nevezni.
Hanem az, hogy a Romániából annak idején kiutasított, Franciaországban politikai menekültként élő román disszidens, antikommunista és emberjogi harcos visszakapta-e már román állampolgárságát, s hogy miért nem Romániába tér vissza a hazájából elűzött román író, miért kellemetlen, nem kívánatos értelmiség ma is, több mint huszonkét évvel a rendszerváltás után Bukarestben?
Az Írószövetség nagy késéssel, tavaly visszaadta neki ugyan tagsági jogát, a Băsescu-féle kommunizmus bűneit kivizsgáló bizottságba viszont hiába hívták meg, nyolc nap elég volt ahhoz, hogy kidobják onnan.
Vajon nem dől-e meg előbb-utóbb az a tétel, mely szerint Romániának nem voltak kiemelkedő disszidensei, nem csak azért hangsúlyozzák-e ezt, hogy Ceauşescu egykori udvari költői, a ma is fénypompában fürdőző vadimtudorok, s azok, akik a rendszerváltás utáni második és harmadik gárda kiszolgálóivá váltak, tovább élvezhessék privilégiumaikat?
Gomáról a fiatalok többsége nem is hallott, iskolában nem tanítják műveit, de a történelemórákon sem tesznek említést róla.
Nagyszebenben, X-es diák korában hurcolta meg először a Securitate, 1956 novemberében, miután az orosz csapatok rátörtek a magyar forradalomra, Goma visszaadta IMSZ-tagsági könyvecskéjét, ami után ismét verőlegények keze közé került.
A fő botrány azonban azután tört ki, miután regényét egy nyugatnémet kiadó adta ki, s miután a Szabad Európa felolvasta rendszerellenes nyílt levelét, s az is kiderült 1977-ben, hogy nyílt levelében a csehszlovák Charta 77 aláíróinak a következőket írta:
„Ti, akárcsak a lengyelek, a keletnémetek, a magyarok, a bulgárok, orosz megszállás alatt éltek; mi románok, román megszállás alatt élünk, ami végső soron még fájdalmasabb, még hatékonyabb, mint az idegen megszállás…
Mindenütt a kard uralkodik: nálatok az orosz, nálunk a romázn kard. Itt az ideje, hogy egyiket is, másikat is visszadugják a hüvelyébe.”
Ezután már a jilavai és szamosújvári börtön, majd a baragáni kényszerlakhely következett, de az írónak akkor már olyan nagy nemzetközi hírneve volt, hogy az Amnesty International is közbelépett érte, börtönbe már nem merték vetni, hát kiutasították az országból.
Párizsban is folytatta antikommunista és emberjogi harcát, ám közben a hazátlan, megkeseredett író egyre jobban belecsúszott az amerikaellenesség, antiszemitizmus és szélsőnacionalizmus lejtőjébe, ami után kétszeresen is kétséges, hogy a Nobel-bizottság egyáltalán szóba áll-e a moldáv írókkal, s hogy a kisinyovi hatóságoknak egyáltalán kell-e egy ilyen kellemetlen ember, akit különben az írók a moldáviai kommunizmus bűneit tanulmányozó intézet létrehozásával szeretnének megbízni.
Kilin Sándor
Nyugati Jelen (Arad)
lapozás: 1-27